harmonia praestabilita (a lat. harmonia, 'összhang', prae, 'előre' és stabilisare, 'rögzíteni' szavakból): →Leibniz bölcseletéből származó kifejezés a dolgokban eleve benne lévő összehangoltság jelölésére. - A gondolat Leibniz „monadológiájára” utal, a monász ui. egyszerre jelenti nála a létet és az egységet. A világ alapja a végtelen, teremtetlen (isteni) Monász, amelyből számtalan teremtett monász sugárzik szét: ezek a világ őselemei, melyek maguk is „egyszerűek”, azaz osztatlanok, s így szellemi jellegűek. Ám uakkor „ablak nélküliek” (sans fenetre), ami alatt Leibniz azt érti: nem hatnak ki egymásra, csak az isteni Monász felé nyitottak. Ezen a ponton vetődik föl a nagy kérdés: miért simulnak mégis egybe az egyes monászok, pl. test és lélek? Leibniz felelete: mert Isten eleve úgy alkotta meg a monászokat, hogy egymással összehangolódhassanak, egymásnak megfeleljenek. Ennek kifejezője a ~ fogalma. A leibnizi gondolatot az érlelte meg, hogy →Descartes óta a fil. fő áramlatai szétválasztották a lelket és a testet (vö. idealista és materialista áramlatok), a kettő közti lényegi (szubsztanciális) egység és kölcsönhatás motívuma háttérbe szorult. Mivel Leibniz nem tartotta megoldásnak az →okkazionalizmust, amely szerint lelki és testi jelenségek között alkalomszerű, véletlenen alapuló kapcsolatok lépnek föl, számára nem maradt más megoldás, mint a két létszféra közti (s egyúttal minden létező közti) ~ föltételezése. Gondolata tetszetősnek tűnhet vallásos ember számára, mégis: azzal az állítással, hogy a véges monászok nem hatnak ki egymásra, a teremtett létezők →okságát, s így a teremtett létet is leértékeli. Összehangoltság valóban megfigyelhető a dolgok között, de ez aktív közreműködésüket is föltételezi, másrészt nem egymástól való különbözőségükre épül, hanem éppen belső, létbeli egységükre, arra a lét-analógiára, amely még olyan különbözőnek tűnő szférákat is eggyéölel, mint amilyen test és lélek. Cs.I.

LThK VIII:698.